Álomerdő

Tárgy: Álomerdő 2014-08-14, 11:07 pm

Álomerdő
Álomerdő az a hely, ahova minden Beo mehet spirituálisan fejlődni, és meditálni. Ennek az erdőnek minden zeg-zuga valamilyen misztikus kincset rejt. Az erdőből azonban semmit nem szabad elvinni, vagy bármit megrongálni. Az állatok itt átlagosak, de varázslatos kristályok és növények is megtalálhatók itt.
Álomerdő 2dabzbr

Mámortó
Ebben a tóban bármely fenris megmártózhat büntetlen. Sérülésekre és szellemi feltöltődésre hatásos.
Álomerdő 2dv4uxd

[/font]

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

Játék - Torin Bleis

* Szélesztve vágtattam a pusztákon át, keresztül minden elképzelhető bokron, erdős vagy köves területen, legyen az bármeilyen nehéz is. A lovam, Hangáj alaposan kifáradt már az egész napos lovaglásban, ráadásul a loholás miatt, az egésznapos rohanás miatt már attól féltem, hogy a lába még eltörik. A nyereg alatt ugyan tettem egy nagy mennyiségű bőrt, ezt azonban nem béleltem ki eléggé annyira, hogy több napi utazásra elegendő legyen. A nyereg megpuhította a bőrt és néhol már kezdett átszakadni,a mi azt veszélyeztette, hogy Hangáj háta megfog sérülni.
Márpedig a lovam biztonsága nálam mindennél fontosabb, talán még a saját életemet is föláldoznám azért, hogy ő élhessen. Nélküle sehova sem tudnék eljutni, a gyermekkoromat éltem le vele, ő az első lovam.
Visszagondolva, talán sokkal jobban is kellett volna vigyáznom saját magamra az előző napi vadászaton, pontosabban: az előzőnapi vadászaton, aminek a legeleje egy váratlan, harcias ordas megjelenésével harcba fordult át. A bal vállamon éktelenkedő, karmok vájta seb sokkal nagyobb volt, mint amilyennek gondoltam, talán csak a harc hevében nem törődtem vele. Viszont így, ahogy vágtatok a lovam hátán, így már sokkal égetőbb, fájóbb a seb, és erre még rátesz az is egy lapáttal, hogy a jobb oldalam is fáj - az egész jobb oldalam, mellkastól vállig -, ugyanis oda csapódtam be akkor, amikor az ellenfelem a lábamnál fogva nekivágott egy fatuskónak. A vállamon éktelenkedő sebet kitisztítottam és egy gyolcsba kötöztem, de mivel nem vagyok sámán, nem értek a gyógyitalokhoz, sem pedig a kenőcsök készítéséhez, nem tudtam ellátni magamtól. Sürgősen találnom kellett valakit, aki ért hozzá, különben ha nem, akkor nagy fájdalmakat fogok átélni és lehet, hogy akár el is vesztem a karomat.

----

Ahogy lovagoltam Hangáj hátán, úgy éreztem azt, hogy álmosabb vagyok a kelleténél. A szemeimet is alig vagyok képes nyitva tartani, a bal vállam és a jobb oldalam fájdalmai is alig képesek már ébren tartani. Legutoljára akkor éreztem ezt, amikor az egyik csatában két nyilat kaptam be a testembe, egyiket a jobb vállamba, másikat a combomba.
Úgy tűnik, hogy a vérzés nem tud elállni. ~ Rossz vége lesz ennek.. ~ gondoltam magamban, miközben lehajtottam a fejemet, hogy még aludjak egy keveset a lovam hátán. Megpaskoltam a nyakát, jelezvén neki azt, hogy osztozom az ő fájdalmában.
Pár óra múlva egy zöld masszában találtam magamat. Hangáj hozhatott ide, azonban a háta helyett most a földön kuporogtam és mellettem pedig ő feküdt. Úgy tűnt, hogy alszik, így nem is ébresztettem föl, úgy döntöttem, hogy egy közeli forrásban, ha találok, megmártózom
Megpróbáltam először csöndesen fölkelni, aztán belém nyílalt az az iszonyatos fájdalom, ami miatt majdnem fölordítottam. Az oldalam iszonyatosan fájt, a bal vállamra nem is tudtam magamat megtámasztani. Föl kellett, hogy üljék és ülőhelyzetből kellett állóhelyzetbe varázsolnom magamat, ami kényelmetlen és ugyancsak nem fájdalommentesen zajlott.
Megemberelve magamat, oldalamon a szablyámmal, elindultam arra, azon az "ösvényen", amit szemem először meglátott. csak rimánkodni tudtam, hogy nem fog ismét egy ordas nekem rontani, mert akkor már nem lenne esélyem fölvenni vele a harcot. Legyengülten, éhesen, sebesülten az erdőben még fegyverrel is alig van esélyem az életben maradásra, de.. igazából, akkor sem lettem volna jobb helyzetben, ha a pusztában ront rám egy rivális nomád törzs, mondjuk a juturkok egy csoportja. Az íjamat nem hoztam - elfelejtettem magammal hozni -, így útközben eldöntöttem, hogy most legyengülve is, de kézzel fogok vadászni, miután mártóztam egyet abban a tóban amit, most találtam.
Pislogtam néhányat, láttam, hogy a hold fénye gyönyörűen beragyogja a tó körüli fás, bokros részt, ami megannyi fénylő gombával és a körülötte repkedő szentjánosbogarakkal egy mesebeli csodaforrásra emlékezteti a külső szemlélődőt. Senkit nem láttam a közelben - nem mintha vágytam volna rá -, így a kaftánomat, lovaglógatyámat és csizmámat lekapva, megnéztem a víz legalját. Gyönyörű kék volt, tisztábbat talán sehol sem lehetne találni, mint itt.
Az úszás viszonylag új dolog volt nekem, de hamar képes voltam megtanulni, hogy ha csak kapálódzok a karommal, semmi sem fog történni. Most az úszás is nehezemre esett, így inkább csak lebegtem a víz legalján, és néztem, ahogyan az ágyékkötőm mozog a vízben. Amikor pedig már nem bírtam levegővel, a felszínre emelkedve vettem egy levegőt és ismét a víz alá merültem, hogy ott behunyt szemmel gondoljam át az eddigieket. A köre tapadt vízinövények mintha erősen csapkodták volna a vállamat, néha már-már úgy éreztem, hogy azok inkább karok lennének, mint növények. Vagy igaz vagy nem. *

Tárgy: Re: Álomerdő 2014-10-21, 4:25 am

A hold ezüstösen fénylett az égen, nem hagyva álmot egy fenrisnek sem. Ahogy dagadt a hold úgy tértünk át az éjszakai életmódra, készülődve a nemsokára eljövendő teliholdra.
Mindenfele nyüzsögtek a fenrisek. Néhány nőstény épp a tegnapi préda bőréből igyekezett használható sátrat összevarrni, míg a hímek a csontokkal és a hús maradékával, a zsigerek megtöltésével foglalkoztak. A fiatal hímek viaskodtak, a fiatal nőstények pedig huncut csevegést folytattak a viaskodást figyelve. A kölykök nagyban játszottak. Néhány öreg a Zöld erdőbe ment bogyókat és gyógynövényeket gyűjteni. Páran pedig, akiknek a csillagaik összeálltak a Szellemerdőbe mentek töltekezni.
Figyelve népem meg-megsajgott a szívem. Eleinte azt hittem, hogy csak az olykori magány teszi, de aztán egyre hangosabbá vált a suttogás a fülemben.
~ Ember... ~ Ember... ~ Ember...
Követve a hangokat utamat a Szellemerdő felé veszem, nemsokára egy fiatal fenris nőstény rohan ki, felismerem. Elkapja a karom és remegve néz a rengeteg fele.
- Alfa!... Embert... Láttam... - vacogja.
Megnyugtatom és visszaküldöm a táborba. Kiadom neki, hogy egyenlőre senkinek ne szóljon róla és, hogy engem ne féltsen. Ahogy szememben meglobbannak az elemek a lány megnyugszik, bólint és visszamegy a táborba.
Bevetem magam az erdőbe. Követem a suttogást. Nemsokára megcsap a szag.
Lopakodni kezdek, a növényzet elrejt.
Hímnek tűnik és sérültnek. Már látom, hogy nem kell tőle félnem. Érdekel, hogy vajon tudja-e, hol jár és azt, milyen ereje van a tónak? Láthatóan nem törődik nagyon az úszással témájával. Mindenesetre nem hagyhatom, hogy ha rájön a csodára elvigyen akár egy cseppet is a vízből.
Úgy döntöm megmutatkozom, a sérülése elég mély, idő kell a gyógyuláshoz. Könnyedén le tudom győzni.
Odamentem, ahol a ruháit vette le és teljes nagyságomban felemelkedve, farkam felemelve és fülem előre szegve figyeltem. Vártam, hogy újra felbukkanjon. Tudni akarom, mit keres itt, és mit akar.
Az emberek kiszámíthatatlanok. Akármilyen sérült egy példány, a gyarlósága bármikor felülmúlhatja a gyengeségét és veszélyeztetheti az erdőt. Ezt a helyet pedig mindenképp védenünk kell és érintetlenként kell megőriznünk.

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

* Jó érzés amikor a vízben súlytalanság miatt csak úgy lebegsz és egy rövidebb időre mélyen elmerülsz a gondolataidban, becsukott szemmel szinte magad elé képzeled, visszanézed az elmúlt nap, hét, hónap avagy akár évek lefolyását a fejedben.
Minél tovább lebegtem a víz alatt, annál jobban éreztem azt, hogy a testem valahogy föltöltődik energiával. Már koránt sem vagyok annyira fáradt, mint amikor nagy nehezen fölkászálódtam a földről és mint egy részeg ember módjára botorkáltam az erdőben, elmosódott alakokat látva. Természetesen, ez nem azt jelentette, hogy most akkor megint készen állok egy olyan harcra, mint amit nem rég vívtam, de legalább futni már rövid ideig tudnék, úgy éreztem. A sebeim még mindig fájtak, a vérzés már hála az égnek elállt és kizárhattam azt a lehetőséget, hogy a vérveszteségben fogok elpatkolni.
Éreztem, hogy fogytán van a levegőm. Vakon kitapogattam a lábaimmal a víznek köves alját, majd elrugaszkodtam tőle, hogy utána egy szempillantásnyi idő alatt a fejem és a felsőtestem kint legyen a vízből. Kifújtam magamat a tóparton, egy szusszal most egész sokáig bírtam a víz alatt - nem gyakoroltam sokat. Az idő csodaszép volt, a teliholdra pont rá lehetett innen látni, a fák lombaji között tisztán ki lehetett venni a hatalmas fehér gömböt, ami az égen bámult le a világunkra.
Úgy határoztam, hogy most már ennyi elég volt ebből a fürdőzésből. A koszt lemostam magamról, a lelki és testi föltöltődés is megvolt mára, ideje valamit vadászni magamnak. Hangáj már biztosan elkezdte az itt lévő dús füvet legelni, én viszont még mindig éh gyomorral vagyok itt a part szélén.
Kijöttem a vízből, szépen lassan lihegve körbetekintettem magam körül. Elsőre nem eszméltem rá a változásra, mintha csak egy odavetülő holdfénytörést láttam volna. Elindultam oda, ahova a ruháimat letettem, mielőtt megmártóztam volna a vízben, azonban akkor feleszméltem.
Megálltam, hatalmasat dobbant bennem az ütő. Föltekintettem és csodálatomra, még egy ordast láttam magam előtt. Ez a fajta sokkal kisebb volt ez előzőnél, akivel összerúgtam a port, a bundája világosabb volt, testalkata vékonyabb, formája kecsesebb. Nősténynek tippeltem, azonban a szája és a karmai fokozott óvatosságra intettek így is. Bár.. minek, ha akart már lerohant volna és fasírtot csinált volna belőlem. Így is csak egy mozdulatába kerül, olyan manővereket ebben az állapotban nem tudok csinálni amiket Onur ellen használtam. Lomhább voltam, fáradtabb és ami a legfontosabb: fegyvertelen, csak az öklömet használhattam és a saját testem erejét. Ahhoz pedig már tényleg az istenek kegyeiben kell, hogy legyek, hogy azt túléljem, ha egy ordas most rám ront.
Csak álltam, néztem a nőstényt. Időközönként hátrapillantottam, nem-e hozta magával a társait, de eddig nem vettem észre senkit, aki követte volna. Visszanéztem rá és összeszedve gondolataim, megszólítottam:
- Nem akaruk bajt. - itt hagytam egy kis szünetet. - Békevül jüttüm ide, hadj távoznom. - mondtam neki, utalva neki arra, hogy távolodjon el a ruhámtól. A szél most föltámadt, én pedig egy kezdtem fázni, ahogyan a hűvös szél szárította a bőröm. *

Tárgy: Re: Álomerdő 2014-10-24, 10:28 pm

A férfi kábultnak tűnt. A felszereléséből ítélve harcos lehet. Végigmértem a sebeit. A víznek ellenére is bűzlött a Vérbosszú farkasok szagától. És túlélte... Vagyis a Világszellem kegyeibe vette.
Éreztem a férfi szagát, a víz elmosta a vért és az izzadságot. Tipikus ember szaga volt, de inkább a puszták illatát, mintsem a városok nyüzsgő porát éreztem rajta.
Láttam rajta, hogy tart tőlem, ami bölcs dolog. Hiába lépett a mi területünkre, ha úgy veszem, hogy bajt akar, akkor nemcsak egy vérbosszú fogja elpáholni.
- Jelenléted nem kívánatos erre, ember. A Beo falka területére léptél, és egyik szent erdőnk talaját taposod és szent forrásunk vízében fürösztötted magad. Nem ajánlom, hogy bármi rosszat tégy, vagy eltemetlek a föld alá.
Hangom kellemes volt, nem úgy mint egy vérbosszújé, és kiválóan beszéltem az ember nyelvet. Bár az idegen akcentusa nagyon zavart. Nem elég, hogy más nyelvet kell értenem, de még a szavait is úgy kellett beazonosítanom, mi mit jelenthet.
Tartásom továbbra is fenyegető, de nem támadásra kész.
- Igazán szerencsés lehetsz, ha vérbosszú farkassal csatáztál és túlélted. Mondd csak: hogy tettél szert ily' szerencsére?

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

* Elfogott egy olyan érzés, mintha a szél előre látta volna azt, hogy az ordas nem adta oda azonnal a ruháimat és erre csak azért föltámadt volna, hogy engem halálra fagyasszon. Úgy éreztem magam, ahogyan eddig kevés alkalommal éreztem magamat: fáztam. Nem vagyok az a fázós típus, de ilyen hideg időben, tiszta ég alatt az éjszakában, ruha nélkül igen kockázatos ácsorogni, vizesen.
Az ordast ez persze nem nagyon érdekelte, hiszen ő neki ott van a meleg, száraz bundája ami megvédő őt a hideg ellen. Ezért is csodáltam a másik klánbéli ordasokat, akik még ezekre ruhát is hordtak és fegyvereket hordtak maguknál. Az ordas inkább csak állt egy pillanatig, rám nézett és megszólalt érthetően, akcentus nélkül. Hangja nyugodt volt, az előzővel ellentétben az a mércével nem mérhető agresszivitás, harcra hívó dühnek a nyomát nem lehetett hallani benne, azonban lehettek a szavai akármennyire is nyugodtak, ott volt benne a fenyegetés is: ez az ő terepe, itt ő az úr. ~ Úgy tűnik, hogy ez a hely az egyik ordas klánnak a területe. ~ oldalra néztem a tóra amiben fürödtem. ~ És én pedig az ő szent tavukban mártóztattam meg magam. Igen békés egy klán lehet ez a klán, ha eddig ezt tűrték és még nem öltek meg érte. ~ gondoltam magamban.
Összeszedtem a mondanivalómat, megfogalmaztam magamban annyira, amennyire csak tőlem tellett, majd neki intéztem a következőket:
- Az te jurtádban te vagyon az úr. - mondtam neki egy régi, nem ismeretlen mondást. - Tudumásum nem voltan e helyrül, csak véletlün műve lehetett az idetévelygésüm. - mondtam. Az ordas látszólag megértette, utána azonban föladta nekem a nyelvleckét: a csata iránt érdeklődött. Gondolom a világtalannak is tisztán kivehető, válamon és jobboldalamon éktelenkedő sebekről jött rá. Jó régen kellett ilyen hosszasan beszélnem, a nyugati városokban el fogok egy időt tölteni a nyelvi kiejtésem tökéletesítésével.
Sóhajtottam, belekezdtem:
- Vadászatom közeben ért a baj. Agancsosra vadásztam, egy lövésemmel löterítettem majdan a földön végeztem véle. - szünetet hagytam, igyekeztem minél érthetőbben átadi neki azt, hogy velem mi történt. Mikor láttam rajta, hogy megértette mit mondok, folytattam:
- A füldrül fölkapva vittem volna visszább a faluhelyre, ahol ételt főztem volna belőle. Akkor jött amaz ordas.. - itt a távolba merengve visszagondoltam a nézve, hogy mi is lehetett. Majd beugrott. - Onur. Onur Shamgar, becses nevén nevezvén.
Mivel ismertem már a bajmodorukat, nem volt oly' nehéz dolgom, mintha baka volnék. Azonban, mi nem így szoktunk küzdeni. - imitáltam, ahogyan a lovam hátán a felsőtestem hátrafordul, majd kilő a képzeletbeli íjból egy képzeletbeli nyilat. - Lovunkról lövünk reá ellenségükre íjainkkal, mik rettegést hoznak. Azonban erdőben nem volt hely, sem ló, amaz ordas pediglen sebes, mérges és erős. Amaz volt csak nálam.. - mutattam a lába előtt heverő tokra, amiben a szablyám volt. - és pajzsom. Nehéz harc volt az, ám isteneim kiutat mutattak.
Nagy nehezen sikerült ezt is elregélni. ~ Ez így nem mehet tovább, a városban vagy egy faluban keresnem kell valakit, akivel növelhetem a nyelvi kiejtésem és szókincsem. ~ gondoltam.
Az ordas tartására, inkább azzal válaszoltam, hogy törökülésbe vágva magamat, leültem a földre és onnan vártam meg a válaszát. Így legalább az alsó testem melegedik egy kicsit és nem látszik rajtam annyira, hogy didergek, mint a nyárfának a levele. *

Tárgy: Re: Álomerdő 2014-11-01, 6:34 am

Még ellenfele nevét is tudja. Egy vérbosszú farkas, aki tudja az ember nyelvet? Ezen ledöbbenek és elkezdek rajta mélázni, hogy lehetséges ez. Majd későbbre hagyom az elmélkedést, most másra kell figyelnem.
Ahogy ült a bőrén a szőr felállt, mint mikor egy fenris fázik vagy nagyobbnak akarja láttatni magát, hogy megijessze ellenét. Aztán leesik, hogy az embereknek nincs bundájuk, helyette hordanak magukon különböző ruhaneműket. A fegyvert még mindig lábaimnál hagyva a bőrruhát odadobom neki.
- Ti emberek csupaszok vagytok, védtelenek a hideg ellen, karmaitok és fogaitok alkalmatlan a harcra és a vadászatra, mégis velünk egy szinten álltok a táplálékláncban. Számomra rejtély, hogy lehetséges ez?
Amíg a férfi felöltözött elkezdtem mélázni mit kezdjek vele? Hagyjam távozni? Ilyen sebekkel? Mi van ha elmondja másoknak miféle erdő ez? Megvédenénk, kétség sem fér hozzá, de senkinek nem hiányzik a konfrontáció. Gyógyítsam meg? Az ember hálátlan nép. Minden létezőt kihasználnak. Mégis úgy érzem, a lelkem nyugtalan lenne, ha nem segítenék rajta.
- Apám mindig arra tanított, hogy az ember is ugyanúgy része a Mindenségnek, mint a fenrisek, a fák vagy a halak. Az éjszakának is megvan a szerepe, akárcsak a nappalnak. Mondd csak, emberi lény: ha segítek rajtad és utadra engedlek, vajon elmondod-e társainak a mi csodatevő tavunkat, és csodás erdőnket, s visszatérsz-e fémmel csapkodó más emberekkel, akik kivágják a fákat, hogy sikolyukba megsüketül a Nap és a Hold, leölitek-e az állatokat varázslatos húsukért, és háborút kezdtek-e velünk, Beo gyermekeivel a földjeinkért? Válaszodtól függ itt maradsz-e örökre, vagy épségben távozol.
Természetesen a maradást nem szívélyesen gondoltam. Még mindig fennáll az élve eltemetés eshetősége, hogy visszaadjam a földnek, amit hozzá tartozik, s értékes tápanyaggal szolgáljak az erdő talajának.

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

* Úgy tűnik, hogy ahogy az ordas meglátta azt, hogy a földön én ott mennyire dideregtem, végre idehajította nekem a ruháimat, amik halkan puffantak a füvön. Lassan fölálltam, kicsit ugrálgattam, hogy a legutolsó cseppek is lehulljanak rólam, az egy tincsbe font hajamból kifacsartam a legutolsó cseppet is. Gyorsan megmarkoltam a ruháimat, hogy magamra aggathassam őket, vigyázva, nehogy az oldalamba és a vállamba nyilaló fájdalomtól felordítsak. Lovagló gatya, utána a tunikám, majd pedig a kaftánom és máris úgy éreztem, hogy az istenek hidege sem tud nekem ártani.
Természetesen az ordas a bizalmatlanság okán, nem dobta ide nekem a fegyveremet, amit nem néztem rossz szemmel, mivel én is hasonlóan cselekedtem volna, ha most én lennék az ő helyében. Nem bízom a másikban, most látom először, ráadásul ahogy az ő szájából hallom, az emberek rossz fajtájával volt dolga - nagyrészt. Nem akartam megcáfolni az állításait, mivel magam is jól tudom, hogy az ember mire is képes, mit csinál a világban. Ám talán segíthetek neki megmutatni, hogy az embert nem csak rossz célok vezérlik.
Feléje fordultam - nem lépve felé egy tapodtat sem, ahhoz nem voltam túl bátor -, megszólaltam. Most is volt egy percnyi gondolat összeszedés, úgy nem könnyű beszélni a másikkal, hogy a tájszólás miatt nem mindig érti a szavaimat a másik:
- Elübbi kérdest nem tudom megválaszolni, ám nem is érdekül engemet. - mondtam. Most valahogyan meg kellett győznöm, hogy nem szándékom őt bántani és nincsenek terveim az ő klánja és területeik elpusztítására.
- Nem gon.. gondultam volán, hogy ezen kell győzködnöm egy ordast. Annyit tudok mondani, nem szándékom rosszat tenni nektek. - körbenéztem, megszemlélve az erdőt és a tavat egyaránt. Visszatekintettem rá, továbbra is nyugodtan szólok hozzá. - Ha segítesz nékem, amint lészen lehetőségem reá, viszonzom. Ennél többüt nem tudok elmondani, mivel te otthonod ez, te rendelkezel fölöttöm, ám arra kérlellek: ne ölj meg engemet.
Reméltem, hogy ezzel sikerült meggyőznöm arról, hogy legalább elengedjen. A szívem okkal vert gyorsabban, most valóban nem tudom majd megvédeni magamat, ha úgy dönt, hogy örökre itt maradok. Akkor viszont már amúgy is mindegy lesz, küzdeni nem fogok ellene. *

Tárgy: Re: Álomerdő 2014-11-09, 12:01 am

Hallom szíve heves dobogását.
- Érdekes. Az emberek Beo gyermekeit többnyire lenézik, mert gyengének vélik falkánk, amíg nem találkoznak erőnkkel. Te még semmit sem láttál, s szíved úgy ver, mint egy kolibri szárnya. Hát legyen. Utadra engedlek. De nem ily' súlyos sebekkel. Véred szaga terjed az erdőben, s lehet, nem jutsz ki élve, ha egy puma utadat keresztezi. Nem kívánom a halálod. De ha vétkezel ellenünk, Beo fenrisei ellen, a Nagy Világszellem legyen a tanúm, eleven eltemetlek, s táptalaj leszel a virágoknak, s a fáknak, melyek a halottak fölött nőnek.
Közelebb léptem, magam mögött hagyva a fegyvereit. Kecsesen mozogtam és hangtalan.
Leültem az ember elé, felemelve két kezem.
- Most csodát látsz majd, de ahogy a vízzel, úgy a tűzzel is tudok bánni - figyelmeztetem, hogy tudja, bánthatom is, ha úgy adódik.
A tó vizének teteje fodrozódni kezdett, majd felszínén a víz az égbe emelkedett követve mancsszerű kezem mozgását. Táncoltatva a vizet felé emelem kezem, s a víz kígyózva a levegőben felé kúszik. Bevonta sebeit fényleni kezdett, mint ahogy a hold megvilágítja, és ahogy gyógyító erejét megsokszorozom tudományommal.
- A víz életet ad és gyógyít. Mi, Beo gyermekei képesek vagyunk irányítani és gyógyítani vele. Ezen tó vize már önmagában gyógyító, szent erővel rendelkezik, de ha saját erőmmel felerősítem, gyorsabb gyógyulás eredményét hozza.
A férfi bizsergető és simogató érzést tapasztalhat, a seb összezárul és beforr.