Vidék

Karakterlap Faj: Nem: Klán:

A nagyvárosok, várak és erődök körüli terület, sűrű parasztházakkal, sátrakkal és kisebb viskókkal, kunyhókkal. Hatalmas termő területek helyezkednek el itt, nyáron a termelés állandó, míg a téli időszakban az ugart állni hagyják, tekintve, hogy a hidegben a hó alatt nem terem meg semmi a földben.
Az erdők közelében favágóházak és fa feldolgozó telepek létesültek, de leggyakrabban a parasztok sokan inkább csak maguk intézik a megélhetést. Nem egy ember döntött úgy, hogy a város zajaitól távol éli le az életét, megpróbál békében együtt élni a körülötte élő pusztai nomádokkal és vérfarkasokkal.

Tárgy: Re: Vidék 2014-09-15, 6:55 am

Kitért a támadásom elől. Állkapcsom pár centiméterrel az orra előtt záródott össze fogaim hangos csattanásával – majdnem meg volt. Majdnem elveszítetted az arcod, öreg… De be kell, hogy lássam, bírod az edzést. Bárhol is képezték ki, azt kell, hogy gondoljam, jó munkát végeztek – meg persze, a harc művészetéhez tehetség is kell. A velünk hozott gének előnyhöz juttatnak… Gyorsaság, kitűnő reflexek, gyors gondolatmenetek…
Jártasságát a jobb lábamból kiserkenő vég is megerősíti – különösebben nem törődök vele. Viszont, egész figyelemre méltó, ahogy a visszavonulása közben még egy ilyen sem ejtésére is volt ideje. Nem marad válasz nélkül – utána kapok, erős karmaimat ruházatán hasítok végig, belemarva húsába is. Ő sem hagyhatta ezt viszonzatlanul, láttam, ahogy erőt vett magán és újból támadásra bírta a testét a fájdalom ellenére is.

Pördültünk, fordultunk, fogást és sérthető felületet keresve egymáson. Mind a ketten arra vártunk, hogy ellenfelünk hibázik. A pajzs és a karmok csikorogtak egymáson, s míg ő szablyáját csörgette, addig én az állkapcsaimat csattogtattam – még a nyálam is kicsordult a pofámból. Tetszett… Kevés ilyen emberrel találkoztam, aki fel tudja venni a küzdelmet egy vérbosszú ellen. Csupasz bőrűvel még így nem élveztem a csatát, még ha azt is mondta, hogy ruhát készít magának a prémemből. Az ő fejtáját általában nem tartom ellenfélnek… Ch, nem mintha őt egyből annak tartanám. Azért kevés ő még ahhoz – tanulnia kéne még. Viszont lehet, hogy már nem lesz alkalma rá, mert ma elveszem az életét…

A pajzsával akart csapást mérni a fejemre – eddig is próbálkozott már vele párszor, láttam a mozgásán. Ez a fajta védekező eszköz valóban nagyon hatásos fegyver is lehet, tömör és erős… De hogy lássa, én milyen erős vagyok… Nem tértem ki a mozdulata elől – nem.
Ahogy a pajzs széle a képem felé lendült, én közre fogtam azt állkapcsommal, s megtartottam – egy szempillantás alatt állítottam meg a támadást. Az ember fölé magasodtam, még mindig pofámban tartva a vértjének szélét – úgy bámultam bele a szemeibe, eszelős tekintettel, hátra csapott fülekkel, morogva és fújtatva.

Ebben a pillanatban a Nap erősebb fényei végül áttörtek a sűrű tűlevelek és ködtakaró között, vékony fényoszlopokként megvilágítva bennünket...
Hm, egy pillanatra megállt az idő…

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

* Az ordasról megérne majd egy hőskölteményt énekelni, a harcedzettsége és a kitartása legendákba illően nagyra tört, ereje pedig annál inkább.
Látszott ez abból is, hogy a pajzsommal a felé indított csapást meg sem próbálta kivédeni, még csak elhajolni sem akart előle, hanem éppen ellenkezőleg cselekedett, pont ahogy nem vártam: az arcát a közeledő pajzs felé fordította, majd pedig az állkapcsával egy pillanat alatt elkapta a pajzsnak a szélét, majd ott is tartotta. A fölém magasodó ordast akkor tudta megpillantani igazán, amikor a fény betört a fék lombjai közül és megvilágította a bundáját. Hatalmas volt, erős és vérre szomjazó.
Ahogy elkapta a pajzsomat, már akkor tudtam, hogy nem szabad hezitálni. Ha az ember ettől a ponttól megál, akkor már vége van a dalnak, mert az ordas elkapja és megöli egy szempillantásnyi idő alatt. A pajzsomat elengedtem, majd kétkézzel egy jó nagy ívben megsuhintottam a szablyámat, még nagyobb vágást ejtve ezzel a lábán. Utána egy pillanat múlva oldalra gurultam, hogy az elkövetkezendő válasz csapását - ami akár egy kifejlett fának a törzsébe is belehasított volna -, elkerüljem.
A vállam - akármennyire is fájt -, még nem vált használhatatlanná. Belemarkolt, a húsomba ez a bestia, azonban a lábán ejtet sem őt is korlátozza valamennyire. Most, hogy a pajzsomat elveszítettem mint egy védelmi és támadó eszközt, másik taktikára kell, hogy váltsak.
- Nem vogymuk te oly' gyönge. - mondtam neki. - Lenyűgüzöl. Már csak az a feladatod, hogy megtanuld, hogyon ölj meg engemet.

Tárgy: Re: Vidék 2014-09-17, 8:23 am

- Ghrrr…! – morrantam föl, s morgásom vége elfojtott üvöltésbe torkollt. Ez az átkozott ismét a húsomba vágott, majdnem ugyan ott, ahol először – az előző vágás felett egy kicsivel ért az erőteljes csapás. Erősebb volt, mint az előző, mind a két kezével megragadta szablyája markolatát. Amint megéreztem az égető fájdalmat, úgy azonnal reagáltam, s megpróbáltam minél hamarabb a fegyver útjából elállni – még így is mélyre szántott, viszont nem olyan szélesen.
Nem a sérüléssel van a gondom, habár azt is érzem – de nem foglalkozok vele különösebben. Már volt, hogy szanaszét cincáltak saját fajtársaim, a testemet karmok és harapások nyomai díszítik és bár nagy a bundám, kaptam akkora sebeket is, hogy azok nyoma soha nem fog eltűnni még a sűrű prém alatt sem. Egy pillantást vetek a vágásra, nem többet.
Inkább maga az ember dühít. A tudat, hogy ő egy ember… Most le tudom győzni, ebben biztos vagyok. Harcképzett katona, viszont ha nekirontanék úgy, ahogy egy vérbosszúnak illik… előbb vagy utóbb elkapnám a torkát. Vagy a karját. Vagy az oldalát. És nem ereszteném el. Széttépném, mint egy darab rongyot. Még az sem érdekelne, ha azzal a piszkafával a bordáim közé döfne. Elképzelem… Elképzelem és borsódzik a hátam. Hallani az üvöltését… Látni a félelmét, belenézni a szemeiben, megvárni, míg kihuny belőlük a fény… aztán talán megnyúznám. Csak úgy. Szórakoztató lenne. Elvégre, ő mondta, hogy majd én melegítem a testét… Gwahh, ugyan Onur, mégis hova gondolsz…?! Hogy azokat a csupasz fehér rongyokat kösd magadra?! Még a farkamra se!

Megrázom a fejemet, miközben fogaimmal még mindig erősen tartom a pajzsot – megrágom kicsit, majd a hátam mögé hajítom, jó messzire. Valahol a távolban még hallom, ahogy nekicsapódik egy fának, majd tompa puffanással földet ér. Négy lábra ereszkedek lassan, s baljós léptekkel megindulok az ember felé, vicsorogva, állkapcsomat össze-össze csapva. A vértet az előbb jól megfogtam…
- A következő a torkod lesz. – hörgöm érthetetlenül magamnak. Én nagyon jól tudom, hogy hogyan öljem meg. Mert ő is csak egy ember. Csak egy ember… Akinek már így is túl sok mindent engedtem meg…

Óvatosan hátrál, míg én folyamatosan török előre – és félköröket írok le előtte. Olykor meg-megfeszül a testem, mintha csak rugaszkodni szeretnék, ezért csak rám koncentrál – mert ha végül tényleg neki török, neki azonnal reagálnia kell. Ezt ő is tudja. De azt nem tudja, hogy éppen kelepcébe terelem. Már közel vagyok hozzá, nagyon – már nem tudhat annyira a körülöttünk lévő környezetre figyelni. Elértem, hogy csak rám figyeljen… Legalábbis úgy néz ki. Egy kidőlt fa jobbról, egy nagyobb szikla balról, melyek ék alakban zárják össze az utat – már nincsen hova hátrálni. Már nincsen ideje azon gondolkodni, hogy milyen taktikát használjon fel ellenem… Ismét felegyenesedek és felemelem az egyik karomat, hogy lecsapjak vele…

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

* A vágásom sikerrel járt, a két kézzel intézett vágásom jó mélyen belehatolt az ordasnak a lábába, ezzel megsebezve és lelassítva őt a mozgásban. Még néhány vágás, és végül én győzedelmeskedem, azonban azokat a vágásokat precízen kell végrehajtani, no meg jó helyre kell bevinnem.
Az ordas egy hatalmasat morran, egy pillantást vetve a sebére, folytatja a harcot. Kerülgetjük egymást, én hátrálok, ő pedig inkább közeledik felém, hogy egy csapással kettébe szeljen egy pillanat alatt. Balszerencsémre, az ordas igen jól tőrbe csalt, mivel mögöttem mindenhol akadályba ütköztem volna, hogyha megpróbáltam volna kitérni az útjából. Mögöttem minden csupa fa, másik oldalamon pedig egy szikla rontja az esélyeimet, amin ha megpróbálnék átugrani, előbb kapna el az ordas, minthogy én azon átjussak. Muszáj volt valamit kitalálni, különben le fog győzni.
Végül sarokba szorított. Egy pillantást vetettem a mögöttem lévő terepre, és egy pillanatra el is fogott a félelem. A szemébe néztem az ordasnak, egy pillanatra mintha éreztem volna, ahogyan a holttestem csontjait ropogtatja. Akkor azonban eszembe jutott valami.
Halványan elmosolyodtam, persze csak magamban. Felé tartottam a kezemet, mintha megpróbálnám megállítani.
- Ne, ne! - rimánkodtam. - Köerlek ne! Vadászni megyen eme erdőségre! A vadam a tied!
Az ordas csak közeledett, különösebben nem hatotta meg, hogy éppen rimánkodom az életemért, persze csak tettettem. Ha itt is van a vég, akkor nem harc nélkül fogom megadni magam.
Szépen, óvatosan a jobb lábam sarkát meg támasztottam a mögöttem lévő kőben, hogy majd hasznát vehessem, amikor az ordas lendíti a karját felém. A közek két és fél méteres ordas már annyira közekl volt, hogy kartávolságon belül voltam neki, akkor pedig meglendítette a karját. Abban a pillanatban, ahogy indult a karja, afelé ugrottam egy hatalmasat, egy hópárduchoz hasonlóan. A kitámasztott lábammal ellöktem magamat, kardomat oldalirányban a testem fölé tartva tartottam, hogy ha esetleg az ordas ütése betalálna, a kard valamennyire levédje a becsapódást - és még meg is vágja.
A karja csak pár miniméterrel került el engem, a csízmám sarkát még sikerült elkapnia - amitől a lábam még egy picit el is mozdult más irányba. Az ugrás után gurulásban folytattam a földön, majd rögtön fölállva az esetleges támadás elől egy gyors elhajolással kitérek majd pedig egy nagy szökkenéssel eltávolodom az ordastól. ~ Ez közel volt. ~ gondoltam magamban. Nagyon közel volt a halál, azonban sikerült elkerülnöm, hogy most magával ragadjon.
- Hm.. elmegyen ez jó bajmodornak. - mondtam neki, elismerésemet. - Mondj egy nevet, akkur talán emlékezni fogun reád a jüvő. *

Tárgy: Re: Vidék 2014-09-23, 8:43 am

Az ember rimánkodása nem hatott meg – egyáltalán nem. Egyébként sem gondolta komolyan, inkább csak megjátszotta a rettegést, nem gondolta ő komolyan, hogy feladja. Mást talán meg tudott volna téveszteni, de én gondoltam, hogy nem az a fajta – láttam a szemeit harc közben. Nem tágít ilyen könnyen… Így én sem foglalkoztam a kis színjátékával, nem mintha egyébként foglalkoztam volna. Mert legyen bár nő vagy gyermek, akkor sem állok meg – nemhogy egy harcképzett katonánál. Aki így küzd, mint ő, annak megszégyenítőbb halál nem is akadna széles e világon, minthogy térden csúszva, könyörögve meghalni.
Lesújtottam volna erős karommal, azonban elugrott csapásom elől, így csak a lábát érinthettem éles karmaimmal. Mérgesen fölhördültem, s egyből utána fordultam volna, hogy ismét támadást indítsak – de akkor már távolabb rugaszkodott, nem értem volna el. Hagytam is.
Ismét csak álltunk egymás előtt, nem mozdultunk, én is csak a farkammal suhintottam párat el-vissza, feszültségemben. Furcsa gondolatok kezdtek el kavarogni a fejemben… a férfi életével kapcsolatban.
Beszél nekem valamit, amit nem igazán értek furcsa tájszólása miatt – meg persze amiatt, hogy ilyen helyzetben a tisztán gondolkodás nem éppen az erősségem. Azt hiszem, a nevemre kíváncsi. Ch, vajon miért? Attól okosabb lesz? Megjegyzi majd az elkövetkezendő jövő számára? Átadja a gyermekeinek a nevet, melyet félni kell? Ugyan… Ez csak egy név. Semmi más.
- Furcsa szokásotok van, ember. De ha így érdekel… - kissé kihúztam magam, füleimet pedig előre hegyeztem, a férfit figyelve. –… a nevem Onur. Onur Shamgar. – mondtam és ez egy meglepően nyugodt pillanat volt.
Felugrottam a kidőlt fa törzsére és azon sétáltam felé, lassú léptekkel. Bármikor elrugaszkodhatok, hogy egy fentről érkező csapásban részesítsem.

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

* Nem támadott, csak mereven figyelt engem ott a kidőlt fatörzsön. Súlyos léptei mintha még jobban belenyomták volna a fatörzset a földbe, és még mintha amerre ment volna, a fény kialudni látszott. Ez a csodálatos és veszedelmes lény bármire képes lehet.
Egy pillanatra eltűnődtem a gondolaton, hogy ha olyan sokáig marad azon a tuskón, akkor talán egy lökéssel egy pillanat alatt ki tudnám billenteni az egyensúlyából és esne egy akkorát, hogy ahova pottyanna, a földbe is belenyomná a testének a nyomát. Gondolatban el is nevettem magamat.
Érdekes mód, az ordas válaszolt nekem. ~ Hm, ez már valami. ~ gondoltam magamban. Nem sok ilyennel találkoztam - mondjuk olyan sok dologban ő sem különbözik a fajtársaitól -, akik hajlandóak lettek volna megszólalni, pláne emberi nyelven egy embernek. ~ Onur Shamgar. ~ ízlelgettem a nevet. Hangzatos és kemény, mint a szikla. Illik hozzá.
Halványan elmosolyodtam.
- Mond hát, minek kélek neküd? - kérdeztem tőle. - Egyen ellenfél vogymuk ketten. Nem tudsz te engem legyűrni.
Nem mintha nem kételkedtem volna a saját szavaimban, de jobb, ha azt mutatom az ellenfelem felé, hogy nem törem meg lelkileg, még csak nem is tartok tőle annyira, mint amennyire ő gondolja. Képes engem legyőzni, de persze ez fordítva is ugyanígy igaz. Csak abban reménykedem egy nagyon minimális szinten, hogy nem fog ez harccal folytatódni. *

Tárgy: Re: Vidék 2014-10-19, 10:43 am

Minek kell nekem a szarvas? Ha én valamiféle vicces farkas lennék, azt mondanám, hogy annak a dögnek a bundájával akarom kitörölni a hátsómat, miután reggel könnyítettem magamon valamelyik bokor tövében. De én nem vagyok ilyen mókás állat…
- Szerinted?! – morgok neki vissza szemrehányóan. Minek megkérdezni, ha úgy is tudja, hogy mire kell? Mert valószínűleg vannak elképzelései arról, hogy a vérfarkasok mit esznek. Tudja, hogy nem zsenge fűzabáló vegetáriánus fajta vagyunk. Az ember tényleg szereti feleslegesen jártatni az etetőjét. Mintha sosem akarná elfogadni a tényeket, minta mindig csak megerősítésre várnának – mintha sosem bíznának magukban.
Felvet egy olyan állítást, mely mélyről jövő hörgésre kényszerít – csakhogy kifejezzem nemtetszésemet. Úgy látszik, egyes dolgokban talán mégis magabiztos… Hm, még hogy képes lenne engem legyűrni…?! Remélem, hogy ezzel inkább csak hitegeti magát.
Testbeszédét figyelve azonban rá kell hogy jöjjek, talán mégiscsak komolyan gondolja az átkozott. Nem érzek félelmet. Legalábbis akkorát nem, mint amit a többi embertől megszoktam. Még a harcosok is szoktak félni, sőt, majdhogynem maguk alá csinálnak rémületükben, ha velem találkoznak, viszont ez a férfi… Nos, ő is fél, de erős marad. Mélyeket lélegzik, hallom a szívverését – erősen dübög a mellkasában. Szemével követ engem, minden rezdülésemet figyeli – tartása merev, szilárd. Fenyegető és védekező is egyben. Azt mutatja, ha közelebb megyek, nem áll jót magáért.
Lássuk hát!
Támadok.
Szablyája forgására kellett nagyon odafigyelnem, miközben megpróbálkoztam minél közelebb kerülni a férfihoz. Először a lábát akartam megfogni, viszont egy pont után, már mindegy volt, hogy hol sikerül belé marnom. A nedves levelek lomhán zörögtek alattunk, az ágak csak úgy recsegtek.
Gyorsak voltunk. Ő is jó terepen, ahogy látom – mintha csak valami kisebb testű fajtársammal küzdenék. Fegyverét is illően használja, volt, hogy nagyon kevés múlott azon, hogy célba találjon, és a húsomba szántson. A lábaimon lévő sebeket nem érzem – most még nem foglalkozhatok velük. Majd a csata után, esetleg…
Elvéti az egyik támadást, s ha egy kis időre is, de védtelen marad – kihasználom az alkalmat. Erősen megragadom a lábát és egy hirtelen mozdulattal a tőlünk pár méterre lévő farönkhöz vágom a testét. A férfi felnyög… viszont nem ereszi el a szablyáját – még mindig ragaszkodik hozzá. Annak ellenére is, hogy valószínűleg most minden porcikáját fájdalomhullámok kínozzák.
Nem finomkodok, viszont ez a mozdulat nem volt elég erős ahhoz, hogy eltörje a gerincét… A fene! A földön fekszik, megpróbál föltápászkodni. Nem várom meg, míg ez megtörténik, nekilendülök ismét. Meg fogom fogni hátulról, átharapom a tarkójánál a nyakát és…

(...kinyitottam egy pepsit.)

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

* Megszeppentem, amikor a mennydörgő választ hallottam az első kérdésemre, amit nekiszántam. Ennek az ordasnak az ingerküszöbe nem valami nagy, ha még tovább dühítem, akkor a méregtől annyira el fog borulni a feje, hogy még a végén egy farönkkel fog engem agyon verni. Ki is nézem abból a testfelépítéssel ami neki van, hogy akár kisebb méretű fákat képesek is gyökerestül kitépni, avagy ha nagyon dühösek, akkor akár egy félembernyi sziklát is képesek lennének megmozdítani.
Sajnos az a halványan pislákoló remény, ami azt táplálta bennem, hogy ezt a napot még megúszom harc nélkül, végül teljesen kialudt akkor, amikor már megint elkezdtük kerülgetni egymást, ami utána megint átcsapott viadalba. Támadott, én pedig hol kitértem, hol hárítottam és egyben azzal visszatámadtam, ám mindez csak az időhúzást szolgálta. Annak az időhúzását, hogy az ordas egy váratlan pillanatban elkapja a lábamat.
A támadásom úgy nézett ki, hogy amint ő csapott a bal kezével, azonnal elhajoltam előle, majd a szablyámmal a nyakát céloztam meg fölfelé ívelt irányba, hogy a nyakába is rendesen belevágjak, elvágva a nyakát. Azonban itt hibáztam el a mozdulatot: a lábaimra nem figyelvén, túlságosan közel voltam a monstrumhoz. Rá is kapott az alkalomra, a jobb kezével azonnal megragadott, utána pedig csak forgott velem a világ. Egy pillanatra elmosódott alakzatokat láttam, majd pedig a hatalmas puffanással éreztem, hogy az oldalamba iszonyatos fájdalom szúr, már-már jó mélyre a húsba fúródott lándzsaként. Összeszorítottam a fogamat a fájdalomra, föl is nyögtem rá egy nagyot, mert ez a vége annak, ha valaki nem figyel a harcban. Kinyitottam a szememet és az idő lelassulni látszott, mert a levelek a szokásosnál sokkal lassabban mozogtak, a szél is mintha enyhült volna. Az avar fölött, velem egy vonalban egy hatalmas, vörösen izzó szemű ordast láttam, mint megindul felém, hogy végleg végezzen velem. Ha ettől nem is haltam meg, most meg fogok, ha nem teszek valamit.
Nagy levegőt vettem és benntartva a levegőt oldalra vetődve éppen hogy, de sikerült eltávolodnom a felém felém rohanó ellenfelem elől. Amint biztos állásba helyeztem magamat, azonnal visszafordultam, láttam, hogy ő is éppen most fordul felém, így a pillanatot kihasználva, lecsaptam a karjára: a szablya markolatát két kézre fogva megsuhintottam, a szikla keménységű karizomra célozva vele.
- ÁÁÁRR!! - Nekem ő félig háttal volt, mondhatni oldalt, neki én a jobb oldalán voltam így a jobb karjába egy igen erős vágást ejtettem, amitől a karjából azonnal folyni kezdett a vér. A szablyán is végigfolyt az ordas friss vére, a fákra és a bokrok leveleire is fröccsent.
Hogy elkerüljem a fejem elvesztését, lebuktam, hogy a visszacsapó bal kéz elől kitérjek, utána mint hengerlés képen, az előttem álló ordas képébe ütöttem egy hatalmasat, az orrát célozva vele. Egy pillanatra megtántorodott - leginkább a medvéhez tudnám hasonlítani, amikor az orrát meglökik, megütik, amitől az megtántorodik és "visszavonulót fúj".
Az akcióm után azonnal hátra ugrottam, majd a sikert látván mind a két kezemmel egyszer megdöngettem a mellkasomat. A harcot most már élveztem, de még mindig nem voltam ott, hogy legyőzzem az ellenfelem. Mind a ketten megsérültünk, ha a harc kimenetele a következő összetűzés erejéig nem dől el, akkor kihátrálok a harcból. *

Tárgy: Re: Vidék 2014-10-20, 7:54 am

Végighasította a karomat… Éreztem, hogy vigyáznom kell vele, szinte gondoltam, hogy előáll valamivel még úgy is, hogy a mocskos földön fetreng. Azonban haragom elnyomta ezt a felvetést – a gyűlölet nem törődik semmivel. Én sem törődök – és talán most ennek köszönhetem, hogy karomból megállás nélkül szivárog az életet jelentő vörös folyadék. A férfi csapása olyan erőbedobással érkezett, hogy a vérből a környező fatörzsekre, bokrokra és levelekre is jutott. Kaptam egy fejre mért ütést is, melynek következtében kissé hátrébb tántorogtam – gyűlölöm, ha a fejemmel szórakoznak. Csak feldühít… A fejét kéne, hogy vegyem emiatt! Érzem a fájdalmat, érzem, hogy a szablya milyen mélyen a húsomba vágott és szellemem dühöng. A fájdalom, csak még több erőt ad, még inkább csak a harcba hajszol. Nem tűrhetem! Nem hagyhatom ezt egy embernek!
Harci kiáltásától nem rettentem meg. Négy lábra ereszkedtem, szőrömet borzolva megráztam magam, így vérem ismét szétkenődött az avaron és a fákon - de ez valahogy jóérzéssel töltött el. Erre a küzdelemre sokáig emlékezni fogok… Szüntelenül vicsorító pofámból még a nyál is kicsordult – szinte habot vertek álkapcsaim, mint valami veszett bestiának.
Nem tétováztam sokáig, ismét az embernek rontottam, ám valami megállított, még mielőtt áthidalhattam volna a közöttünk lévő távolságot… A semmiből került elém az óriási fenevad – kit eddig a sűrű bozót takart. Egy kifejlett óriásmedve bukkant elő, s én éppen hogy le tudtam magamat fékezni, s vissza tudtam fordulni egy hirtelen mozdulattal – a csúszós földön kissé ki is szaladtak alólam hátsólábaim. Megdöbbentem… és ezzel egy időben nagyjából a fejem is kitisztult a harci láz magaslataiból. Borzalmas… Nem is figyeltem rá, nem is éreztem, hogy jön – még lépteinek dübörgését sem hallottam, olyannyira csak ellenfelemre koncentráltam. Öreg hiba… Vajon a férfi számított a medvére? Nem tudom. Nem látom az arcát, ugyanis a hústorony éppen kettőnk között találta meg a tökéletes helyet és onnan fenyegetőzik rusnya pofájával.
Valószínűleg a szarvas vérének szaga vonzotta ide… Ostoba állat. A napokban láttam errefelé egy medvét – valószínűleg ez volt az. Meg kellett volna ölnöm. Akkor talán nem rondított volna bele így az emberrel folytatott csatámba… Heh, mintha csak olyan egyszerű lenne megölni egy ilyet. Még nekem is kihívás. Bár nem a legnagyobb példány, amit valaha láttam…
Rámordultam.
- Takarodj! – dörrent a hangom, s teketóriázás nélkül rávetettem magam. Nem bírtam megállni. Megkapaszkodtam vaskos bundájában, s a nyakába martam, mire élesen felüvöltött. És üvöltésére egy újabb hang válaszolt.
Nagyszerű, szóval elhozta az egyik barátját is. Már hallom is a csörtetését… felénk tart.

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

* Sikerült a tervem, megtántorodott!
Igaz, ezzel az előnnyel sokat most nem tudtam kezdeni, hiszen a helyzetből utána én magam hátráltam aki, okkal. Ha nem tettem volna, akkor nagy valószínűséggel már a földön feküdnék, holtan, miközben az ordas falatozgatna belőlem.
Amíg összeszedte magát és utána ismét támadóhelyzetbe állt, addig én a szökésemet tervezgettem már. Ennek így már soha nem lesz vége, így két választásom maradt arra, hogy befejezzük ezt a csatát: vagy itt maradok és élet-halál harcot Onur Shamgar ellenfelemmel, avagy nemes egyszerűséggel kereket oldok és talán majd egy másik alkalomkor fejezzük ezt be. Igazság az, hogy élveztem a harcot, de annak már sok értelmét nem látom, hogy itt maradjak. A szarvas, amit elkaptam, már régen nem az enyém én pedig azt védtem meg. Az ordas ilyen szempontból megnyerte ezt a harcot, én pedig azért, hogy a testi épségemet megmentsem, kereket oldok a harcmezőről. Nem tartottam ezt most egy gyáva lépésnek, harcostársaim nincsenek a közelben, sem pedig favágók vagy más vadászok, akiket esetleg védelmeznem kellene. Az elejtett vad volt itt, semmi több.
Védekező állásomat tartottam, még akkor is abban voltam amikor Onur megindult felém. Ám.
Valami közbeavatkozott akkor, ami nekem nagyon kedvezett. Csodával határos módon, medvék jelentek meg a közelben - a vad vonzhatta ide őket -, és nevető harmadikként ránk rontottak, pontosabban inkább az ellenfelemet méregették. Olyan harc bontakozott ki az ordas és a rá rontó medvék között, ami elterelte az ordas figyelmét rólam és bőven maadt időm arra, hogy kereket oldjak a harctérről.
- Jó szórakozást.. - motyogtam az orrom alatt. ~ Még viszontlátjuk egymást. ~ tettem hozzá gondolatban, miközben a harctérről elosontam, persze a szablyámat kivonva. *

Játék vége!